Intermezzo 1:
15 óra :25 perc.
Baktatom haza az Oxford Circus megállónál. És belém hasít, csak úgy, ahogy bömböl a zene a fülemben és látom a sok színű-szagú embert (oroszok, lengyelek arabok, pakisztániak, indiaiak, kínaiak, japánok, afrikaiak) , hogy hangyák vagyunk. Hogy minek is verjük a nyálunkat mindenre, amikor csak használatra kaptuk (ebben a pillanatban is) ezt a bolygót. Meg a testünket is.
Ez most egy ilyen bejegyzés lesz. Előre szólok.
Ott rohangálnak az emberek: sietnek valahova, munkából, munkába, asszonyhoz, gyerekhez, családhoz…vagy egy kurvához, vagy csak haza, meg bevásárolni.
Hangyák. Nem…inkább egerek.
Fogyasztók, globalizátorok, társadalom lutyái, médiaőarasztok, pénzmájerek.
…mellette: idegbaj, drog, fejfájás, betegség, szemét, korai halál, hidegség, közöny, tönkrement családok. Harácsolás.
Jövő.
Mi végre?
Ott, abban a szent minutumban, nekem eszembe jutott, hogy éppen ezért nem tudnék egy világvárosban letelepedni. Ezért sem.
Másért sem…
Az emberek mások: van aki bírja ezt, sőt szereti, van aki nem.
Én az utóbbiak táborát erősítem.
Eszembe jutott a kultikus jelenetek sora a Harcosok klubjából (több is van): Brad Pitt (Tyler Durden) és Edward Norton (Tyler Durden) mondataiban minden benne van, aminek benne kell lennie.
Az életről, az élethez. Ehhez. Ami itt (is) megy.
Nyilvánvalóan az arcukra van írva (az enyémre is, velük együtt): a többségük rossz helyen keresi a boldogságot.
Egy új autóban, egy új ruhában, egy másfél fontos kínai fülbevalóban, egy legújabb márkájú tv-ben, egy új kütyüben. És minden másban is.
Pillanatra boldognak hiszi magát. Aztán ez is tovaszáll.
Ennek akkor van értelme?
Kötve hiszem…
Miért van az, hogy 30 felé haladva máshogy kezd el gondolkodni a férfi, vagy a férfivá érő férfi? Munkában, nőben, családban, hobbiban, feladatban.
Miért van az, hogy a férfiak többsége még csak ekkor kezdi keresgélni az Útját?
Mindig keres, soha nem talál. Nem is találhat.
Mellette a Nőt keresi, a Nő meg a nőt kereső Férfit.
A Férfi magát a Nőt keresi. Mindenestül. Aki úgy szereti: hogy mindenestül szereti.
A Nő azt a férfit, aki támaszt ad. Oltalmat.
Aztán a Férfi mást kaparint meg, mert minden Férfi egy mocskos állat…az is aki tagadja.
Aztán a Nő mást választ, mert gyenge: Erős kezet akar, de egy pillanatig jobban tetszik neki a gyenge.
Aztán van olyan, hogy néha szépen elmennek egymás mellett.
Néha persze nem, de ettől még nem biztos, hogy jobb nekik.
Én mai napig nem tudom igazán mit is akarok.
Kitől, mitől, az élettől, magamtól.
Igazából „tudom”, máskülönben nem mennék arra amerre, de tényleges Célom- most még- nem lehet.
Az Út mindig változik.
A tudom itt sejtem.
Hogy ez jó.
Vagy jó lesz.
És hiszek benne. Mással nem is kell foglalkoznom. Senkinek nem kellene.
Most megint ott tartok, hogy más kell.
Hónapok óta, hogy őszinte legyek.
Eddig ez volt a jó, amit csináltam, most már ez sem egészen.
Ami ezután jön: más lesz. Nagyon más. Ebben hiszek. Most.
Alapvető dolgaim megmaradnak ezután is, nem azokra mondok nemet (az ember a természetét nem hazudtolhatja meg, a vágyait nem dobhatja el csak úgy), de néha ki kell vennünk a fejünket a vízből levegőt venni, különben megfulladunk.
És ha már ott vagyunk körül is nézünk…
Ha meg körülnéztünk, akkor meg már miért ne!
Jéé, ezt így is lehet? Hol voltam eddig? Na majd most… - tipikus, szokásos. Néha (léha?) duma(?).
Persze aztán lehet nem lesz jobb, de a lehetőség adott.
Hülye közhely, de bármikor vége lehet.
Hirtelen. Azonnal. Egy hang nélkül.
Mintha soha nem lettél volna.
Elég csak ha eszembe jut Kaszás Attila…
De mondhatnék mást is.
A tíz éves (!) osztálytalálkozónkon májusban már egy emberrel kevesebben leszünk: Rácz Gabi alig másfél hete hunyt el autóbalesetben. 27 éves volt. Néhány hete még arról beszélgettek Krisztiánnal, aki közös osztálytársunk, hogy eltelt 10 év és már erre készülünk.
Kevés adatik, meg kell(ene) próbálni teljes életet élni! Vagy legalább törekedni rá.
Nekem is.
Mindenkinek a saját értékrendje/mércéje szerint.
Azt meg soha ne verd le, max tedd magasabbra.
Terhet meg nem érdemes cipelni. Semmilyet. Dobd le. Hagyd ott.
Én most pakolgatom…az út szélére…
Van belőlük rendesen.
Mert most jólesik. Hogy „ne fájjon többé…kiírom magamból…”
(Ezek a sorok – van belőle egy pár - mindenre választ adnak. Mindig.)
Mostanában elég sokat gondolkodom. Néha csak pár percekre: bevillan.
Néha meg feleslegesen.
Kattogás. Szard le!- mondják.
Egy ideig le lehet. De úgy is ott marad és előjön megint.
Akik közelebbről ismerik az elmúlt hónapom történéseit sejthetik miért van ez.
Van egy mondat a filmben, amit az öreg Stallone mond:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.